5.fejezet

Sziasztok!

Egy laza, mégis fárasztó hét után itt is lennék a folytatással :) Sajnálattal tartozom, hogy nem pénteken tettem fel, de későn és megszakításokkal írtam meg... Illetve rövidke is lett... Bocsánat :/ Sokat gondolkodtam ezen a fejezeten, bár az alapja már megvolt, csiszolnom kellett rajta :) Köszönöm az előző fejezethez érkezett 6 kommentárt - Dorothy S., Cassy Crockett, Bartók Timi, Pici Nati, Diana és Iszáka Szandi ♥ - és a 28 pipát ♥! Innentől kezdve több kommentárt és pipát szeretnék ;) Nem kell rögtön a fejezet megjelenésének napján írni/pipálni, lehet azt utána is... Ha valakit ez tartana vissza :) Köszönöm az 50 feliratkozót is :) Nem is pampogok tovább, jó olvasást és pihenésben gazdag szünetet, hétvégét kívánok ♥! Ó, amíg el nem felejtem... Kinek hogy tetszik a Story of My Life? :) Nekem abszolút kedvenc :3 Pusszpáá evribádii,

Macy

Angels Among Us

„Sajnos nagyon sokan hiszik azt, hogy a csend olyan űr, amit mindenképp ki kell tölteni még akkor is, ha nincs fontos mondandójuk.”
/Nicholas Sparks/

Idegesen járkáltam fel s alá a kórház folyosóján, miközben fohászkodtam Istenhez. A húgomat és a nagyit súlyos sérülésekkel, életveszélyes állapotban hozták be. Csak annyit tudunk, hogy egy részeg taxissofőr nem adott elsőbbséget a zebrán átkelőknek.

- Idd meg ezt, jót fog tenni - simította vállamra egyik kezét Trisha, majd a kezembe nyomott egy gőzölgő műanyagpoharat. Zayn hozott be minket kocsival, Trisha mindenképpen el szeretett volna kísérni engem.
- Nem megy... - suttogtam a fejemet rázva, miközben erőtlenül szorongattam a poharat. Zayn anyával beszélgetett, valószínűleg megpróbált egy kis lelket önteni a könnyeivel küszködő nőbe. Trisha átkarolta a vállam s leültünk anyáék mellé. Zayn hatalmas, csokoládébarna szemei együttérzéstől csillogtak. - Bele sem merek gondolni abba, ha Sophie és a nagyi...
- Shh... Ana... Nem szabad egyből rosszra gondolni... - fogta meg kezemet anya és megszorította azt. Hangja rekedtes volt, ami valósággal lyukat ütött a szívembe.
A kezemben levő kávé már langyossá vált, így lassan kortyolgatni kezdtem és közben meredtem magam elé. A félelem és izgalom erősen harcolt bennem, de a kezdeti aggodalom alábbhagyott. Körülbelül fél óra múlva kinyílt a műtő ajtaja, majd kitolták Sophie-t. Arcát apróbb, karjait pedig nagyobb horzsolások és hegek tarkították. A homlokát és a bal lábát fásli fedte. Anya azonnal elsírta magát és szorosan hozzám bújt, arcát a vállamba fúrta.
- Doktor úr! - szólítottam meg az előttünk elhaladó fehér köpenyes, 40-es éveiben járó orvost. Tekintetét rám szegezte, s odajött hozzám. - Hogy van a húgom?
- Az állapotát stabilizáltuk, jelenleg mesterséges altatásban tartjuk. Negyed óra múlva be lehet a kislányhoz menni - mosolygott rám biztatóan, s még mielőtt ment volna a dolgára, halkan hozzátette: - A nagymamája már az intenzív osztályon van, hozzá is hamarosan bemehetnek.
- Köszönjük - mondtam egy megkönnyebbült sóhajt követően. A doktor bólintott egyet és sietős léptekkel elhagyta a folyosót.
Trisha rám mosolygott, ahogy Zayn is. Anya letörölte könnyektől nedves arcát, majd ő is elmosolyodott és megajándékozott egy öleléssel.
- A húgod ugyanolyan erős és kitartó, mint amilyen Te vagy. Ezt ne feledd! - jött oda hozzám Zayn, aztán végigsimított a vállamon s felhúzott a helyemről. Felvont szemöldökkel néztem gyönyörű íriszeibe, melyekből semmit sem tudtam kiolvasni. - Sétáljunk egy kicsit. Jót tesz a friss levegő...
Trisha és anya beszélgetésbe bonyolódott, mi pedig lementünk a kórház kertjébe. Kezeimet zsebre dugtam, majd lehajtottam a fejem és így lépkedtem tovább az énekes mellett. Zayn elővett egy doboz cigit és egy öngyújtót, s egy fáradt sóhaj kíséretében rágyújtott.
- De bunkó vagyok... Ugye nem zavar, hogy...? - bökött fejével a már csak félig égő cigarettára s fáradságtól csillogó íriszeit az enyémbe fúrta. Különösen jó érzés lett rajtam úrrá... Amolyan „csak Ő meg én” érzés...
Megráztam a fejem, majd leültem a tőlünk nem messze levő padra. Miután Zayn elnyomja a csikket, kidobta a kukába és leült mellém. Lábait lazán kinyújtotta, kezeit pedig fekete bőrdzsekijének zsebeibe rejtette.
- Apukádat nem értesíted a történtekről? - szólalt meg kis idő elteltével. Kérdésére elgondolkodtató volt... Apának joga lenne tudnia a lánya állapotáról, de az elmúlt évek során nem mutatott felénk egy fikarcnyi érdeklődést sem. Biztosan jól érzi magát a mostani családjával.
- Hosszú ideje nem tudunk egymásról semmit... Sophie csak képekről és videókról ismeri őt, én pedig szeretném elfelejteni az apámat. Ahogyan ő is tette velünk... - az utolsó mondatot inkább magamnak mondtam, mintsem Zayn-nek. Zayn szomorúan elhúzta a száját és aprót bólintott.
- Talán új esélyt kellene adnotok egymásnak, a kapcsolatotoknak... Nem gondolod? - fordult féloldalasan felém, miközben beletúrt ébenfekete hajába. Szemei tükrözték kíváncsiságát, amit még ha akart volna se tudott volna letagadni.
- Sokszor megfordult már a fejemben, de mindig elvetettem. Mi van, ha pont apám nem akar látni és szóba se akar állni velem...velünk, a régi családjával? Eleget csalódtam már és nem akarok még egyszer... - motyogtam lehajtott fejjel, a cipőm orrát fixírozva.
- Ezt nem tudhatod, ha meg sem próbálod - mondta Zayn, s egyik kezével az állam alá nyúlt. Felemelte a fejemet és megajándékozott egy biztató mosollyal.
Zayn-nek talán igaza van. Az elmúlt években egyikőnk sem nyitott egymás felé. Mivel én vagyok a fiatalabb, nekem lehetne több eszem és be kéne fejeznem ezt a „Nem beszélek veled, mert...” című játékot.
A következő álláspontra jutottam: alszom egyet arra, hogy felkeresem apát. Talán egy kiadós és pihentető alvás majd segít dönteni.

4.fejezet

Appreciate

„A csalódottság csak azokat érintő érzelem, akik törődnek másokkal.”

/Vámpírnaplók/ 

Fél év után, most először éreztem azt, hogy egy család - talán különc és nem vér szerinti - tagja vagyok. Trisha, a Malik lányok - Safaa, Doniya, Waliyha - és én a konyhában szorgoskodtunk egész reggel, miután a ház úrnője körbevezetett a lakásban és ellátott néhány hasznos tanáccsal.

- Mikor landol Zayn gépe? - kérdezte édesanyját a középső leányzó, Waliyha. Vagy 5 féle étel került az asztalra, finomabbnál finomabb köretekkel. Pihenésképp Doniya, a legidősebb Malik gyerek nekilátott a desszert elkészítésének. - Ugye nem az éjszaka közepén állít be, mint legutóbb?
- Valószínűleg még a délután megérkezik a bátyád - mosolygott Trisha a lányára, aki megnyugodva felsóhajtott. A telefonom órájára pillantottam, ami már fél 3-t mutatott.
A lányok bólintottak egyet, majd megkértek, hogy segítsek egy „Üdv újra itthon, Zayn!” felirat elkészítésében. Doniya és Trisha a konyhában szorgoskodott tovább, mi pedig - Safaa és Waliyha - felmentünk Wali szobájába.
- Nagyon szépen írsz - dicsért meg mosolyogva Safaa, miközben Waliyha-val színezték a már megrajzolt betűket.
- Köszönöm - mondtam őszinte mosollyal és megrajzoltam az utolsó betűt is. Amint a lányok végeztek a színezéssel, kerestünk egy nagy kartont és nekiláttunk a betűk felragasztásának.
Miután a felirat kész lett, levittük a nappaliba és elhelyeztük egy jól látható helyre: a konyha bejárati ajtajának boltívére. Éppen leakartam jönni a létra tetejéről, amikor Safaa felsikított - ennek köszönhetően ijedtemben elengedtem a létrát és sikeresen földet értem anélkül, hogy lemásztam volna - s eszeveszett futásba kezdett a ház előtt leparkoló autó felé.
- Jól vagy, Ana? - segített felállni Trisha. Sután bólintottam egyet, miközben megmasszíroztam sajgó derekamat és fenekemet.

A bejárati ajtó felől örömteli kacaj szűrődött be a nappaliba. Trisha széles mosollyal az arcán figyelte az ajtó nyílását, majd lassú léptekkel a fia karjaiba vetette magát. Zayn elengedte utazótáskája pántját, hogy megölelhesse édesanyját. Tekintetem könnyes lett, miközben anyát és fiát néztem. Miután elhúzódtak egymástól, Trisha rám mosolygott:
- Zayn, hadd mutassam be a házvezetőnőnket... Anastasia Corwell - félénken pillantottam az előttem álló fiúra. Tekintete barátságosan s kicsit fáradtan csillogott. Arcát több napos borosta fedte, ami kihangsúlyozta csokoládébarna íriszeit és arab vonásait.
- Házvezetőnő? Nem vagy egy picit fiatal ehhez? - a fiú hangja kíváncsian csengett, egyáltalán nem volt lenéző vagy gúnyos. Mielőtt válaszolhattam volna, felém nyújtotta tetoválásokkal tarkított jobbját. - Zayn Malik vagyok... Örülök, hogy megismerhetlek.
- Nálam nem jobban - eresztettem meg feléje egy kedves mosolyt, amit viszonzott. Trisha azonnal ráparancsolt fiára, hogy üljön asztalhoz és egyen, de Zayn heves ellenkezésbe kezdett. Mindenáron beszerette volna hozni a csomagtartóban maradt bőröndjeit. Még mielőtt Zayn elindult volna az autóhoz, megragadtam a karját és a füléhez hajoltam. - Menj és egyél...! A csomagokat bízd rám, rendben?
- A szemem előtt hervadsz el, fiam... Fogadj szót nekünk és tedd le a feneked az ebédlőasztalhoz! - mondta Trisha már-már mérgesen, Zayn pedig egy sóhajtást követően bement az étkezőbe.
Miután felvittem a mosókonyhába a bőröndöket, nekiláttam a szennyes kimosásának. Amíg a mosássorozat le nem ment, addig lerobogtam a konyhába és rendet tettem a konyhapulton. Az ebédlőből hangos nevetés és vidám beszélgetés szűrődött ki. Mosolyogva hallgattam a lányok kérdésözönét a helység ajtajából, egészen addig, amíg Zayn rám nem pillantott.
- Ana, miért ácsorogsz ott olyan szótlanul? Gyere és ülj le közénk - paskolta meg maga mellett a helyet, s kedvesen rám mosolygott.
- Én igazán nem akarok zavarni - makogtam zavartan, Zayn pedig megrázta a fejét és felállt az asztaltól. Odalépett elém, megragadta a kezem és leültetett az asztalhoz. Doniya felkuncogott, Waliyha és Safaa pedig elvigyorodtak. - Ezt nem kellett volna, én...
- Elég! Neked is helyed van köztünk, Anastasia... - mormolta rekedtesen Zayn, s közben végigmért. Arcom hasonlíthatott egy jól megérett paradicsom színéhez. Eltűrtem egy kósza tincset a fülem mögé, majd lehajtottam a fejem... Vagyis csak szerettem volna. - Mesélj egy kicsit magadról, hiszen te biztosan tudsz rólam egy-két dolgot, de én csak a neved tudom...
- Mit szeretnél tudni? - suttogtam inkább magamnak, de Zayn nagyon is jól hallotta. Felvont szemöldökkel várta, hogy végre megszólaljak. - Anyukámmal és a húgommal élek együtt, az édesapám elhagyta a családot egy másik nőért. Édesanyám munkaképtelensége miatt én tartom el hármónkat, a munka mellett az Oxfordi Egyetemen tanulok, immáron végzős diákként.
Zayn kis híján eltátotta a száját, de a meglepettséget anélkül is felfedeztem az arcán. Kisebb csend telepedett a társaságra, már-már fájdalmas volt.
- Ez hihetetlen... - nyögte ki Zayn, én pedig zavartan pislogtam. Mégis miért lenne hihetetlen? Nem egészen értem... - Egy ilyen fiatal lány... Hogy képes munka mellett a családjára és a tanulásra is odafigyelni?!
Válaszomat a telefonom csörgése akadályozta meg. Elnézést kérve a családtól, elvonultam a nappaliba és felvettem a készüléket:
- Ana! Azonnal a kórházba kell jönnöd! - édesanyám ijedt és sírástól rekedtes hangja megfagyasztotta bennem a levegőt.  A vonal másik végén már csak a monoton sípolást hallottam, semmi többet.
Kérdések ezrei kavarogtak a fejemben. Az adrenalin sebesen száguldott az ereiben... Képtelen voltam tisztán gondolkodni. Csak egyet tudtam biztosan: most rögtön a kórházba kell mennem!

Sziasztok!

Ismét egy napos késéssel, de megérkezett a várva várt folytatás :) Először is, a bocsánatotokért esedezem, hiszen egy, a szokásosnál rövidebb fejezetet hoztam :/ Ez az időhiánynak és a kedvtelenségnek is betudható :( Sajnálom, tényleg... Remélem, azért a történések elnyerik/elnyerték a tetszéseteket :D Köszönöm az előző fejezethez érkezett 4 kommentárt - Bartók Timi, Beke Orsi, Dorothy S. és Pici Nati - és a 21 pipát ♥ :) A szavazásról sem feledkezem meg, hiszen sokat segített Zayn karakterének megformálásban :) Azt hiszem, eleget papoltam... További szép estét és hétvégét kívánok ♥! Pusszpáá evribádii,

Macy