5.fejezet

Sziasztok!

Egy laza, mégis fárasztó hét után itt is lennék a folytatással :) Sajnálattal tartozom, hogy nem pénteken tettem fel, de későn és megszakításokkal írtam meg... Illetve rövidke is lett... Bocsánat :/ Sokat gondolkodtam ezen a fejezeten, bár az alapja már megvolt, csiszolnom kellett rajta :) Köszönöm az előző fejezethez érkezett 6 kommentárt - Dorothy S., Cassy Crockett, Bartók Timi, Pici Nati, Diana és Iszáka Szandi ♥ - és a 28 pipát ♥! Innentől kezdve több kommentárt és pipát szeretnék ;) Nem kell rögtön a fejezet megjelenésének napján írni/pipálni, lehet azt utána is... Ha valakit ez tartana vissza :) Köszönöm az 50 feliratkozót is :) Nem is pampogok tovább, jó olvasást és pihenésben gazdag szünetet, hétvégét kívánok ♥! Ó, amíg el nem felejtem... Kinek hogy tetszik a Story of My Life? :) Nekem abszolút kedvenc :3 Pusszpáá evribádii,

Macy

Angels Among Us

„Sajnos nagyon sokan hiszik azt, hogy a csend olyan űr, amit mindenképp ki kell tölteni még akkor is, ha nincs fontos mondandójuk.”
/Nicholas Sparks/

Idegesen járkáltam fel s alá a kórház folyosóján, miközben fohászkodtam Istenhez. A húgomat és a nagyit súlyos sérülésekkel, életveszélyes állapotban hozták be. Csak annyit tudunk, hogy egy részeg taxissofőr nem adott elsőbbséget a zebrán átkelőknek.

- Idd meg ezt, jót fog tenni - simította vállamra egyik kezét Trisha, majd a kezembe nyomott egy gőzölgő műanyagpoharat. Zayn hozott be minket kocsival, Trisha mindenképpen el szeretett volna kísérni engem.
- Nem megy... - suttogtam a fejemet rázva, miközben erőtlenül szorongattam a poharat. Zayn anyával beszélgetett, valószínűleg megpróbált egy kis lelket önteni a könnyeivel küszködő nőbe. Trisha átkarolta a vállam s leültünk anyáék mellé. Zayn hatalmas, csokoládébarna szemei együttérzéstől csillogtak. - Bele sem merek gondolni abba, ha Sophie és a nagyi...
- Shh... Ana... Nem szabad egyből rosszra gondolni... - fogta meg kezemet anya és megszorította azt. Hangja rekedtes volt, ami valósággal lyukat ütött a szívembe.
A kezemben levő kávé már langyossá vált, így lassan kortyolgatni kezdtem és közben meredtem magam elé. A félelem és izgalom erősen harcolt bennem, de a kezdeti aggodalom alábbhagyott. Körülbelül fél óra múlva kinyílt a műtő ajtaja, majd kitolták Sophie-t. Arcát apróbb, karjait pedig nagyobb horzsolások és hegek tarkították. A homlokát és a bal lábát fásli fedte. Anya azonnal elsírta magát és szorosan hozzám bújt, arcát a vállamba fúrta.
- Doktor úr! - szólítottam meg az előttünk elhaladó fehér köpenyes, 40-es éveiben járó orvost. Tekintetét rám szegezte, s odajött hozzám. - Hogy van a húgom?
- Az állapotát stabilizáltuk, jelenleg mesterséges altatásban tartjuk. Negyed óra múlva be lehet a kislányhoz menni - mosolygott rám biztatóan, s még mielőtt ment volna a dolgára, halkan hozzátette: - A nagymamája már az intenzív osztályon van, hozzá is hamarosan bemehetnek.
- Köszönjük - mondtam egy megkönnyebbült sóhajt követően. A doktor bólintott egyet és sietős léptekkel elhagyta a folyosót.
Trisha rám mosolygott, ahogy Zayn is. Anya letörölte könnyektől nedves arcát, majd ő is elmosolyodott és megajándékozott egy öleléssel.
- A húgod ugyanolyan erős és kitartó, mint amilyen Te vagy. Ezt ne feledd! - jött oda hozzám Zayn, aztán végigsimított a vállamon s felhúzott a helyemről. Felvont szemöldökkel néztem gyönyörű íriszeibe, melyekből semmit sem tudtam kiolvasni. - Sétáljunk egy kicsit. Jót tesz a friss levegő...
Trisha és anya beszélgetésbe bonyolódott, mi pedig lementünk a kórház kertjébe. Kezeimet zsebre dugtam, majd lehajtottam a fejem és így lépkedtem tovább az énekes mellett. Zayn elővett egy doboz cigit és egy öngyújtót, s egy fáradt sóhaj kíséretében rágyújtott.
- De bunkó vagyok... Ugye nem zavar, hogy...? - bökött fejével a már csak félig égő cigarettára s fáradságtól csillogó íriszeit az enyémbe fúrta. Különösen jó érzés lett rajtam úrrá... Amolyan „csak Ő meg én” érzés...
Megráztam a fejem, majd leültem a tőlünk nem messze levő padra. Miután Zayn elnyomja a csikket, kidobta a kukába és leült mellém. Lábait lazán kinyújtotta, kezeit pedig fekete bőrdzsekijének zsebeibe rejtette.
- Apukádat nem értesíted a történtekről? - szólalt meg kis idő elteltével. Kérdésére elgondolkodtató volt... Apának joga lenne tudnia a lánya állapotáról, de az elmúlt évek során nem mutatott felénk egy fikarcnyi érdeklődést sem. Biztosan jól érzi magát a mostani családjával.
- Hosszú ideje nem tudunk egymásról semmit... Sophie csak képekről és videókról ismeri őt, én pedig szeretném elfelejteni az apámat. Ahogyan ő is tette velünk... - az utolsó mondatot inkább magamnak mondtam, mintsem Zayn-nek. Zayn szomorúan elhúzta a száját és aprót bólintott.
- Talán új esélyt kellene adnotok egymásnak, a kapcsolatotoknak... Nem gondolod? - fordult féloldalasan felém, miközben beletúrt ébenfekete hajába. Szemei tükrözték kíváncsiságát, amit még ha akart volna se tudott volna letagadni.
- Sokszor megfordult már a fejemben, de mindig elvetettem. Mi van, ha pont apám nem akar látni és szóba se akar állni velem...velünk, a régi családjával? Eleget csalódtam már és nem akarok még egyszer... - motyogtam lehajtott fejjel, a cipőm orrát fixírozva.
- Ezt nem tudhatod, ha meg sem próbálod - mondta Zayn, s egyik kezével az állam alá nyúlt. Felemelte a fejemet és megajándékozott egy biztató mosollyal.
Zayn-nek talán igaza van. Az elmúlt években egyikőnk sem nyitott egymás felé. Mivel én vagyok a fiatalabb, nekem lehetne több eszem és be kéne fejeznem ezt a „Nem beszélek veled, mert...” című játékot.
A következő álláspontra jutottam: alszom egyet arra, hogy felkeresem apát. Talán egy kiadós és pihentető alvás majd segít dönteni.