Oldalak

2013. december 25., szerda

10.fejezet

For the Love of a Daughter
„A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt.”
/Mark Twain/

ANASTASIA SZEMSZÖGE
 
Szemtől szemben azzal az emberrel, akit 5 évvel ezelőtt láttam utoljára. Fáj a tudat, hogy anyának kellett értesítenie a lánya állapotáról. Mégis melegséggel tölt el, hogy újra találkozhattam vele.
- Tudom, biztosan dühös vagy rám - kezdett bele hosszúnak ígérkező monológjába. Komoran bólintottam s letöröltem az arcomon végigcikázó könnycseppet.
- Ez nem kifejezés. 5 évig ránk se hederítesz, most pedig megpróbálod ajándékokkal magadhoz édesgetni a lányod. Undorító - horkantottam fel kicsit sem halkan. Sosem szerettem, ha szánalomból vagy szimplán lekenyerezés céljából ad az ember ajándékot a másiknak. - A legfájóbb mégis az, hogyha anya nem értesít téged, te a füled botját sem mozdítod felénk.
- Igazad van, sajnálom - sóhajtott fel, szemei könnyektől és megbánástól csillogtak. Lehunytam a szemem s hagytam, hogy egy kósza könnycsepp lefolyjon arcomon. Apa közelebb lépett hozzám, hüvelyujjával letörölte arcom és szó nélkül magához ölelt. - Ha tehetném, visszaforgatnám az időt és...
- Már semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen! Semmi értelme a próbálkozásaidnak! - löktem el magamtól a férfit és az ajtót feltépve rohanni kezdtem a lépcső felé. Könnyeim megállás nélkül lepték el orcámat, szipogva és idegességtől remegve értem le az aulába. Néhányan érdekesen néztek rám, de nem érdekelt. Sietős léptekkel mentem ki a kórház kertjébe s levágódtam egy utamba eső padra. Rákönyököltem térdeimre, arcomat a tenyerembe fúrtam és úgy sírtam tovább. Pár perc múlva éreztem, hogy leült mellém valaki. Jellegzetes nikotin és menta illatából rögtön tudtam, ki Ő. - Apám küldött, ugye?
- Nem - jött a tömör válasz. Megtöröltem arcom, majd Zayn-re pillantottam. Csokoládébarna íriszei szomorúan csillogtak. - De szerette volna, ha megtudjátok normálisan beszélni a dolgokat. Tudja, hogy hibát követett el... Attól még szeret téged... És Sophie-t is.
- Valahogy nem tud meghatni. Ha eddig nem közeledett felénk, felesleges most elkezdeni - morogtam könnyeimmel küszködve. Remegtem az idegességtől, elegem volt mindenből. Lehunyt szemmel kifújtam a bent tartott levegőmet, majd az ölembe vettem a táskámat s az egyik reteszből kivettem egy doboz cigit. Zayn elkerekedett szemekkel meredt rám, de nem érdekelt a reakciója.
Miután meggyújtottam a cigim, mohón szívtam belőle egy slukkot. A nikotin átjárta a belsőm, arcomat az ég felé emeltem és úgy fújtam ki a szürkés füstöt. Csendben ültünk egymás mellett, de Zayn gyönyörű íriszei nyomon követték minden mozdulatom. Mielőtt elszívtam volna a cigit, alsó ajkamba harapva passzoltam át a mellettem ülőnek. Kezünk egy pillanatra összeért, tekintetünk egymáséba fonódott. Szívem és gyomrom összeszorult, amikor Zayn beleszívott a cigibe s mosolyogva kifújta a füstöt karikákat formázva.
- Ezt hogy csinálod? - kérdeztem elvékonyodott hangon, miközben eltűrtem a fülem mögé egy kósza tincset. Zayn csücsöríteni kezdett, ami nevetésre késztetett. - Komolyan kérdeztem...
- A csücsörítés az alapja. Aztán úgy kell tátognod, mint a halak szoktak. Valahogy így... - magyarázta, s közben be is mutatta. Elővett a kabátja belső zsebéből egy szál cigit, meggyújtotta és a kezembe nyomta. - Próbáld meg. Elsőre lehet, hogy nem sikerül majd...
Bólintottam egyet, majd megpróbálkoztam a füst kifújásának különleges technikájával. Zayn rosszul ítélte meg, elsőre sikerült 4 karikát fújnom. A jutalmam taps és hangos füttyentgetés volt. Kuncogva felálltam a helyemről s pukedliztem egyet.
- Köszönöm, ezt egy életre megjegyzem - mosolyogtam őszintén az énekesre. A mosoly hamar az arcomra fagyott, amikor Zayn lehúzott az ölébe és körém fonta karjait. Kiakartam szabadulni az emberi bilincs fogságából, de a fiú nem hagyta annyiban. - Mit akarsz tőlem?
- Egy puszit. A segítségemért cserébe - szemtelenül elvigyorodott, s közben a mutatóujjával bökdöste borostás arcát. Megforgattam a szemeimet, majd felsóhajtottam és a fiú arcához hajoltam. Ám arra nem számítottam, hogy Zayn félrefordítja a fejét és ennek köszönhetően borostája helyett az ajkait éreztem a számon. Nyelvével végigsimított alsó ajkamon, ezzel könyörögve a bejutásért. Amint ezt megkapta, mohón bekebelezte ajkaimat. Nem mondom azt, hogy nem élveztem... De nem cselekedtünk helyesen, ez az igazság.
- Utállak - sziszegtem összeszorított szájjal, miközben felakartam állni az énekes öléből. Akaratosan visszarántott és cirógatni kezdte az arcomat. Lábaimmal idegesen toporogtam, egyáltalán nem volt kellemes ilyen „intim” helyzetben lenni egy olyan emberrel, akinek már van valakije... - Zayn, nem akarlak megbántani... De muszáj megkérdeznem. Van valami probléma közted és Perrie közt? Mert akinek menyasszonya van, nem kezd ki más lánnyal...
- Az igazság az, hogy nem nagyon találkoztunk mostanában. Telefonon meg az interneten beszélünk, de lassan egy hónapja, hogy nem láttuk egymást. Szeretem és hiányzik is, csak valahogy már nem akkora a szerelmem iránta, mint mondjuk egy-két hónappal ezelőtt volt... - motyogta szomorúan s elkezdett játszani egy hajtincsemmel. - A Little Mix is turnézik, járja a lányokkal a világot... Mikor Perrie-nek lenne ideje rám, én a fiúkkal vagyok a világ másik felén. Amikor nekem lenne időm rá, ő van messze tőlem...
Láttam Zayn-n, hogy hiányzik neki Perrie. Ám a munkájuk miatt nem igazán jut idejük egymásra és ez a kapcsolatukra rányomta a bélyeget. Sajnálom mindkettőjüket. Se Perrie-nek, se Zayn-nek sem lehet könnyű.
- Vissza kellene mennünk a húgodhoz és apukádhoz - rántott ki gondolataim közül Zayn rekedtes baritonja. Aprót bólintottam, majd lehámoztam az énekes karjait a derekamról és elindultam a bejárat felé. Zayn utánam sietett, megragadta a kezem és magához rántott. Gipsszel borított kezemet a mellkasára fektettem, mire a fiú megajándékozott egy puszival, nagyon közel a számhoz. Arcom lángolt, valósággal égett. - Kedvellek, Ana... S tudom, hogy Te is hasonlóképp érzel irántam. Ne taszítsd el magadtól ezt az érzést, még akkor sem, ha nem akarod kimutatni!
Szavai megdobogtatták a szívemet, kisebb remegés futott végig rajtam. Talán igaza lehet Zayn-nek. Amióta találkoztunk, elég sokszor gondolok Rá. Vele álmodom... Gyönyörű szemei mindenhol kísértenek.
Amikor visszamentünk a kórterembe, felsóhajtottam és odamentem apához. Szemei könnyesek voltak, arca püffedt volt a sírástól. Nehéz ezt mondanom, de fájt így látnom őt. Hisz mégis csak az apám.
- Sajnálom, hogy elrohantam - suttogtam s közben a vállára hajtottam a fejem és összekulcsoltam ujjainkat. Másik kezét remegve tette összekulcsolt kezeinkre s egy megkönnyebbült sóhaj szaladt ki száján. - Sajnálom, hogy bunkó és neveletlen voltam. Ronda dolgokat vágtam a fejedhez és...
- Jogosan. Teljes mértékben igazat adok minden egyes szavadra - mormolta lehunyt szemmel, majd rám nézett és egy puszit lehelt a homlokomra. - De igyekszem megváltozni. Elmehetnénk vacsorázni ma este, ha neked és édesanyádnak is megfelel. Békülés gyanánt...
- Rendben - mosolyodtam el ötletére. Sophie semmit sem hallott a beszélgetésből, hiszen a fülében volt a fülhallgató és zenét hallgatott. Biztos vagyok benne, hogy a Zayn-től kapott albumot.
Meglepetten tapasztaltam, hogy Zayn nem volt a kórteremben. Valószínűleg a folyosón maradt. Pár percig beszélgettünk apával, aztán felállunk az ágytól s szorosan magához ölelt. Arcomat a mellkasába fúrtam, karjaimat pedig a csípője köré kulcsoltam.
- Este találkozunk, Ana - suttogta a fülembe, majd arcon csókolt és a kabátját magához véve intett egyet a húgomnak, aki levakarhatatlan vigyorral az arcán integetett vissza.
- Hol van Zayn? - kérdezte felvont szemöldökkel Sophie, s leválasztotta a fülhallgatót a laptopról. Az említett két, gőzölgő műanyagpohárral a kezében lépett be a helységbe. Az egyiket nekem adta, aztán leült mellém és rámosolygott Sophie-ra. A húgom töretlen lelkesedéssel nyomott egy puszit az énekes arcára, aki meglepetten pislogott. - Nagyon de nagyon tetszik az album. Rá fogom venni Ana-t, hogy velem együtt hallgassa majd otthon...
- Még a végén rajongót csinálsz a nővéredből - kortyolt bele poharába Zayn, tekintetét mindvégig rajtam legeltette. Sophie lelkesen bólogatott, én pedig kuncogva megráztam a fejem és megittam a poharam tartalmának felét. Forró csoki... Hm, a kedvencem. - A srácokkal mindig örülünk az új rajongóknak... Őket még jobban szeretjük.
- Szóval... Szereted a nővérem? - kérdezett rá Sophie, nekem pedig megállt a szívem egy pillanatra. A levegő a tüdőmben rekedt, majdnem leejtettem a kezemből a poharat. Már előre félek, mi lesz a válasz...

Szépséges estét minden kedves erre járónak és olvasónak, sziasztok!
Macy Jézuskája megérkezett, remélem, örültök :) Már a 9.fejezet közzététele után nekiültem a folytatásnak és ma végre sikerült befejeznem :D Köszönöm az előző fejezethez érkezett 9 kommentárt - BellaLili, Dorothy S., Bartók Timi, Jule B., Cassy Crockett, Annabell Holloway, Blaze Brooke (Üdvözöllek az olvasók között!), szerecsendio és Boros Anna -, illetve a 26 pipát és a 14.000 megtekintést ♥ :) Annyira édesek vagytok, komolyan :3 Nincs más mondanivalóm, csupán ennyi: Áldott, békés ünnepeket és sikerekben gazdag, boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak és erre járónak ♥! Januárban találkozunk, addig is legyetek jók ;)! Pusszpáá evribádii,
Macy  

2013. december 20., péntek

9.fejezet

They Don't Know About Us
„Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is.”
/Bertolt Brecht/

ZAYN SZEMSZÖGE

Idegességtől remegő kézzel vettem elő a kabátom zsebéből egy doboz cigarettát. Megfogadtam, hogy amíg a családommal leszek a szünet alatt, nem fogok rágyújtani. Megszegtem a fogadalmam. Ráérősen fújtam ki a szürkés füstöt, s közben Ana járt az eszemben. Mielőtt Daniella a kórházba hozta volna, elmondta a történteket... Már amit tudott. Mérhetetlen düht éreztem - még mindig - magam iránt, hiszen ha nem vallom be az érzéseimet Anastasia-nak, akkor nem bántja magát. A szívem és az eszem viszont azt súgta, hogy meg kell tennem. 
Miután elszívtam a cigim, berobogtam a kórház épületébe, egyenesesen a recepcióra. Bevetve minden sármomat, megpróbáltam információkhoz jutni a körülbelül velem egyidős recepciós lánytól. Sajnálkozva közölte, hogy senkivel sem kivételezhet. Ha nem vagyok családtag, akkor nem adhat ki semmiféle adatot a betegről. Végső elkeseredésemben előhalásztam a telefonomat és felhívtam Anastasia-t. Meglepődtem, hogy nem nyomta ki vagy küldött el melegebb éghajlatra. Amint megtudtam, hol vannak Rosalie-val, sietős léptekkel beszálltam a liftbe.
Hevesen dobogó szívvel és aggodalommal az ereimben léptem ki a liftből a 2.emeleten. Tekintetem rögtön megállapodott a barna hajú lányon, kinek jobb kezén gipsz díszelgett. Arcom fájdalmas grimaszba torzult, szívem elszorult. Még sosem éreztem magam ennyire érzékenynek és gyengének.
- Mi szél hozott erre, rocksztár? - mosolygott rám meglepetten Daniella, amikor odamentem hozzájuk. Ana megrázta a fejét s felsóhajtott. Már szólásra nyitottam volna a számat, ám a szőke hajú lány leintett. - Ne szólalj meg, kitalálom. Hosszas gondolkodás után leesett egy-két dolog...
- És pedig? - kérdezte felvont szemöldökkel Anastasia, kerülve a tekintetem. Bármit megadnék azért, hogy újra mosolyogni és nevetni láthassam.
- Zayn kedvel téged. Fogalmam sincs, honnan ismeritek egymást, de ez nyilvánvaló. Izzik a levegő köztetek és ne próbáld meg letagadni! - mondta komoly arckifejezéssel Ella a csoporttársának, aki cinikusan felnevetett. Ez egyfajta tőr volt a szívembe.
- Köztem és közte - mutatott rám Ana s egy pillanatra belenézett a szemembe. Gyönyörű, mélykék íriszei érzelemmentesek voltak. - Semmi nincs. A hétvégén találkoztunk először... A-azért, mert a Malik család házvezetőnője vagyok.
Dani elkerekedett szemekkel és tátott szájjal pislogott. Tekintete Ana és köztem cikázott jó néhány percig. Egy idő után kezdett idegesíteni, így megforgattam a szemeimet és csettintettem egyet Ella arca előtt.
- Bocsánat, csak képtelen vagyok felfogni - mentegetőzött, de ajkai sarkában felfedeztem egy mosolyt. Ám ez mosoly nem tartott sokáig, ugyanis neheztelő pillantással Anastasia-ra sandított. - Ha Zayn nincs a közelünkben, nem is mondtad volna el, igaz? Miért titkolóztál, hm? Azt hittem, legjobb barátnők vagyunk...
- Miért kellett volna nagy dobra verni? - sóhajtott fel Ana gondterhelten. Dani felhorkantott és egy utolsó pillantást vetve ránk, elsietett. Anastasia szomorúan nézte, ahogy legjobb barátnője beszáll a liftbe. A következő pillanatban szikrákat szóró tekintettel rám nézett, íriszeink egybefonódtak. - Minden a Te hibád! Jobb lett volna, ha meg se ismerjük egymást... Mindkettőnknek könnyebb lenne...
- Ne mond ezt, kérlek - suttogtam kétségbeesetten. Szavai rendkívül rosszul estek. Ráadásul engem okol azért, hogy összevesztek Daniellával. Talán nem kellett volna titkolózni... - Életem egy legjobb pillanata az volt, amikor megismerkedtünk...
- Elég! Nem szabad! Neked ott van Perrie, a menyasszonyod... Köztünk nem lehet semmi... És nem is lesz - a szavak mindenféle érzelem nélkül hagyták el csókra termett, halványpiros ajkait. Szívemet mérgezett nyílként találta el az, hogy Ana egy fikarcnyi érzelmet sem mutat felém. - Sajnálom, ha megbántottalak. De úgy érzem, így kellett cselekednem.
- Nem! - nyögtem fel, majd végigsimítottam a lány arcán. Egy pillanatra megremegett, szemeit lehunyta és vágyakozva felsóhajtott. - Érzed ezt?
- Ne érj hozzám! - húzódott el tőlem s már indulni készült, amikor gipsz nélküli kezénél fogva visszarántottam. Dühtől csillogó íriszei lesiklottak a számra, majd újra elmerültünk egymás tekintetében. - Azonnal engedj el, Zayn! Szeretnék hazamenni...
- Hazaviszlek - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Anastasia szó nélkül és fújtatva indult el a lift irányába, én pedig a fejemet rázva követtem.
Amint leértünk a kocsihoz, Ana sietősen beült a járműbe és magára csapta az ajtót. Szem forgatva ültem be mellé, bekötöttem magam és elfordítottam a kulcsot.
- Nyugodj meg egy picit - fordultam Anastasia felé, de Ő ügyet sem vetett rám. Unottan bámulta a mellettünk elsuhanó tájat. A kelleténél jobban megszorítottam a kormányt és felsóhajtottam.
- Mégis hogy nyugodnék meg? Az életem így is katasztrófa, nincs szükségem több csalódásra - mormolta könnyeivel küszködve. Egyik kezemmel elengedtem a bőrrel bevont kormányt s megfogtam a lány gipszmentes kezét. Hüvelykujjammal a kézfejét cirógattam. - Azt hittem, bírni fogom... Gondoskodni az anyámról és a húgomról, iskolába járni, dolgozni... Túl sok...
- Minden rendben lesz - mondtam egy biztató mosoly kíséretében s egy picit megszorítottam Ana kezét. A lány megrázta a fejét s lehunyt szemmel az ablaküvegnek döntötte. Lélegzetvétele nyugodttá vált, lassan elbóbiskolt.
Bradford városába érve egy nyugtalan sóhajt követően Anastasia álmosan rám nézett s kihúzta a kezét az enyémből. Kissé fájt a gesztusa, de megértettem.
- Elvinnél a kórházhoz? - kérdezte álmosságtól rekedt hangon, én pedig bólintottam egyet és befordultam a kórház utcájába. Körülbelül 10 perc múlva leparkoltam a hatalmas épületnél s kicsatoltam magam. Ana ügyetlenül beletúrt hajába és felém fordította fejét. - Köszönöm a fuvart. Később találkozunk... Azt hiszem...
- Megígértem a húgodnak, hogy meglátogatom. Emlékszel? - vontam fel kíváncsian szemöldökömet, mire kaptam egy gúnyos szemforgatást. Már megint ez az ellenségeskedés... Kissé savanyú és unalmas.
Komótos léptekkel kerestük fel Sophie kórtermét, melyből éppen akkor lépett ki egy ápolónő, amikor odaértünk. Tájékoztatta Ana-t a kislány rohamos javulásáról, ami engem is jókedvre derített. A kórterembe belépve megcsapott a csokis és fahéjas fánk jellegzetes illata.
- Sziasztok! - motyogta teleszájjal Sophie, majd megtörölte a kezeit és az arcát. Szemei vidáman csillogtak, ajkait jókedvű kacaj hagyta el, mikor a nővére magához ölelte. Miután elhúzódtak egymástól, a kislány tekintete rám terelődött. - Már meg se ölelsz?
- Hát lehet neked ellenállni, Hercegnő? - mentem oda hozzá és szorosan a karjaimba zártam. Arcát a mellkasomba fúrta, vékony kis karjait pedig a csípőm köré fonta. Nem régóta ismerem Sophie-t, de nagyon a szívemhez nőtt.
- Ana, mit csináltál a kezeddel? - vonta kérdőre nővérét Sophie, miután leültünk az ágyára. Anastasia az egyik, én pedig a másik oldalon helyezkedtünk el.
- Nem érdekes - rázta meg a fejét a makacs nővér, ám a kislány nem adta fel ilyen könnyen. Hogy elterelje Sophie kíváncsiságát, elővette táskájából a tőlem kapott lemezt. Sophie megajándékozott egy cuppanós puszival, amikor megtudta, hogy az album igazából tőlem van. - Hogy érzed magad?
- Nagyon jól. A doktorbácsi azt mondta, hogy holnap már haza is mehetek - újságolta letörhetetlen jókedvvel, miközben behelyezte a laptopba az albumot. Tekintetét ezután a nővérére szegezte. - Képzeld, délelőtt itt volt apa...
Anastasia szemei elkerekedtek, talán még a száját is eltátotta. Sophie felkuncogott nővérét látva, én viszont feszülten fürkésztem Ana-t.
- H-honnan tudta, hogy itt vagy? Egyedül volt? - nyögte fel kérdéseit az idősebbik lány. Hangjában jól észrevehető volt a harag és a meglepettség.
- Azt mondta, hogy anya hívta fel. Igen, egyedül volt. Tőle kaptam a fánkot meg ezt a plüsst is - húzta az ölébe büszkén az éjjeliszekrényen pihenő, közepes méretű Minnie egeret.
- Mondott valamit? Meddig maradt veled? - Ana tovább faggatolózott, Sophie pedig készségesen válaszolt a kérdésekre.
A kérdezz-felelek-t végül kopogás zavarta meg. Mindnyájan az ajtó irányába fordultunk. A hófehér nyílászáró mögött egy barna hajú és szemű, talán tőlem fél fejjel magasabb, 30-as éveiben járó férfi állt. Sophie ismerősként integetett a férfinek, de az illető nem a kislányra koncentrált.
- Anastasia?! - vonta fel meglepetten szemöldökét, az említett pedig felállt és közelebb araszolt a férfihez. Egy ideig csendben méregették egymást. Ana keze ökölbe szorult, amikor egy kósza könnycsepp száguldott le arcán...

Szépséges estét kívánok mindenkinek, sziasztok!
Ma lazítottam egy keveset, ugyanis nem mentem iskolába :) Nem betegség áll ennek a hátterében, annyit elárulok :) Tegnap Budapesten voltam az osztályommal :3 Kóboroltunk a karácsonyi vásárban, ezt követően pedig megnéztük a 7 órakor kezdődő Elisabeth című musicalt az Operettszínházban :) Hajnali 1-kor értem haza és fél 2 környékén kerültem ágyba... Fáradtak voltunk, de szerintem megérte :D Az élménybeszámolót be is rekesztem, átbandukolok a történethez ;) Rendkívül hálás vagyok az előző fejezethez érkezett 6 kommentárt - Dorothy S., Bartók Timi, Cassy Crockett, Jule B., szerencsendio és Névtelen -, és a 26 pipát, illetve az 59 feliratkozót és a 13.000 megtekintést ♥! Hatalmas hálám és szeretem felétek irányul ♥! Remélem, ehhez a fejezethez is kapok kommentárt és pipát is :3 További szép estét és jó pihenést a szünetben! Nem kívánok még semmit, mert lehet, hogy a 10.fejezet hamarabb kerül fel, mint a szokásos frissítés :) Még meglátom :3 Pusszpáá evribádii,
Macy 

2013. december 7., szombat

8.fejezet

Szépséges szombatot minden erre járónak, sziasztok!
Mondhatnám, hogy az én Mikulásom ezt a fejezetet hozta Nektek ajándékba :) Kicsit nehézkesen született meg a rész, de valahogy csak sikerült megírni :3 Köszönöm az előző fejezethez érkezett 6 kommentárt - Üdvözöllek az olvasók táborában, kedves Annabell! Igazából nem inspirált semmi és senki, amikor a kávézós jelenet megszületett :3 Örülök, hogy neked mégis az Ana-Christian páros jutott eszedbe :) Én is hatalmas rajongója vagyok a történetnek :3 -, a 32 pipát, a 11.000 megtekintést és az 55 feliratkozót ♥! Fantasztikusak vagytok, mint mindig! :D Nem tudom, láttátok-e, de nyitottam egy új blogot Une Autre Personne - Más személy címen :) December 23-án, a téli szünet kezdetén tervezem megnyitni egy Prológussal :D Várok mindenkit sok szeretettel ;) Ennyi lettem volna mára, további szép estét és hétvégét kívánok! ;) Pusszpáá evribádii,
Macy

Take Care ft. Rihanna
„Az embernek érzelmekre is szüksége van, mert gyengédség és szeretet nélkül az élet csupán afféle lélektelen gépezet.”
/Victor Hugo/

Az előadás végéig csendben tűrtem Daniella kíváncsi tekintetét. Nem tartozom neki magyarázattal... Vagyis azt hiszem. A fenébe is! Minden annyira zavaros...
- Niall élőben is olyan édes és jóképű, mint a képeken - sóhajtott fel Rosalie. Bátortalan kijelentése megmosolyogtatott.
- Zayn se semmi - köhintett Ella elpirulva. Kuncogva megráztam a fejem s miután kicsengettek, összepakoltam a cuccaimat és a táskámat a vállamra csapva robogtam oda az énekesekhez. 
- Miért léptél le olyan gyorsan? - kért számon Niall, miközben a mellém kocogó Rosalie-ra pillantott. A szőke hajú srác alaposan végigmérte legjobb barátnőmet, aki zavartan elmosolyodott és lehajtotta a fejét.
- Klausztrofóbiás vagyok, nem szeretek és nem is bírok zsúfolt helyen lenni. Ráadásul olyanokkal nem tudok egy légtérben lenni, akik sikoltoznak és fellökik a másik embert - mormoltam Niall kérdésére tömör és kézzelfogható válaszomat... Feleslegesen. Az Ír Manó beszélgetésbe bonyolódott Rosalie-val, aki kábultan bólogatott s néha-néha hozzáfűzött valamit a beszélgetés témájához. 
Zayn leplezve mosolyát, a közeli ablak párkánya alatt végighúzódó padszerűség felé bökött, miszerint hagyjuk magukra a Niall - Rosalie párost. A fekete hajú srác lazán levágta magát a padra s levette a fejéről a kapucniját. Táskámat magam mellé dobva ültem le, majd várakozóan Zayn-re sandítottam.
- Miért jöttetek ide? - kérdeztem komoly, mégis kíváncsi hangnemben. Zayn felsóhajtott és beletúrt tökéletesen álló, ébenfekete hajába. Az ereimben megmagyarázhatatlanul jó, de furcsa érzés futott át egy pillanat alatt.
- Amikor felszívódtál a kávézóból... - kezdett bele hezitálva mondatába s közben arcomat fürkészte kiismerhetetlen tekintettel. Szavai bizonytalanok voltak, akárcsak Ő. - Beparáztam. Azt hittem, hogy a rajongók csináltak veled valamit...
Beparáztam. Ez a szó keringett az elmémben és ettől az egyetlen egy szótól dobbant hatalmasat a szívem. Ám van egy aprócska bökkenő: Zayn nemsokára elveszi feleségül Perrie-t... Egyáltalán nem így kellene viselkednie. Sokkal inkább távolságtartóbbnak, kevésbé figyelmesnek és segítőkésznek. Éppen ellenkező dolgokat tesz, ami mind szép és jó, de nem helyénvaló.
- Miért vagy ilyen velem? Alig ismerjük egymást, mégis többet tettél értem, mint idáig bárki - szökött ki belőlem gondolataimnak egy része. Zayn zavartan pislogott, s egy pillanatra beharapta alsó ajkát. - Köszönettel tartozom mindenért, de te is és én is jól tudjuk, hogy egyáltalán nem helyes, amit...
- Azt szeretnéd, hogy bunkó és elviselhetetlenül szemét legyek? - vonta fel hitetlenkedve szemöldökét. Hangja rekedtes volt a dühtől. Megráztam a fejem, mire az énekes felsóhajtott. - Figyelj, Ana... Fogalmam sincs, miért... De úgy érzem, vigyáznom kell rád
Őszinte szavai lesújtottak, mint egy forró nyári napot a hirtelen jött vihar. Képtelen voltam bármit is mondani jelen pillanatban. Remegve felsóhajtottam s eltűrtem egy kósza tincset a fülem mögé.
- Mi-mióta érzel így? - suttogtam olyan hangerővel, hogy Zayn is meghallhassa. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, jogom volt tudni erről.
- Amióta ismerlek. A szerénységed, a törékenységed és az ártatlanságod teljesen megbabonázott. Hatalmas kísértés vagy számomra - szemeim elkerekedtek. Nem, nem és nem! Teljességgel lehetetlen! Mégis hogy mondhat ilyeneket?! - Sosem találkoztam hozzád hasonló lánnyal, Anastasia...
- Nem szabad! Neked menyasszonyod van, Zayn! Nem érezhetsz így irántam, nem! - mormoltam kissé hisztérikusan, majd megragadtam a táskámat és elindultam a női mosdó felé. Idegességemben beletúrtam a hajamba, aztán ököllel beleütöttem a csempével borított falba. - A kurva életbe!
A fájdalom pillanatok alatt átjárta a kézfejemet és az ujjaimat. Erőtlenül mentem oda a mosdóhoz, hogy egy kis hideg vízzel enyhítsem a lüktető érzést. 
- Mi történt, Ana? - sietett mellém Daniella s a kezemre siklott tekintete. Hanyagul vállat rántottam és elzártam a csapot. - Az istenit, szólalj már meg!
- Semmi sem történt! Csak egy kis harci sérülés... Nem érdekes - legyintettem fájós kézzel. Ella a kezei közé fogta az enyémet s megtapogatta az érzékeny területet. A fájdalomtól felnyögtem.
- Ezt meg kell röntgeneztetni... Beviszlek az ügyeletre - már indult volna kifelé a mosdóból, de az ajtóban megállt. A lábaim lecövekeltek, nem mozdultam meg. Szótlanul meredtem magam elé. - Ana, ne szórakozz... Kérlek!
- Kutya bajom, tényleg - morogtam, majd felsóhajtottam és megfogtam a táskám pántját... A fájós kezemmel. Egy apró nyögést követően a táska a földön landolt.
- Szólok az iskolanővérnek, addig menj és ülj be a kocsiba - nyomta sérülésmentes kezembe a Cadillac kulcsát s elsietett. Lehunyt szemmel beszívtam a levegőt és a fogaim között kifújtam.
Lehorgasztott fejjel szeltem végig a folyosót, amíg neki nem ütköztem valakinek. Tekintetem lassan vezettem fel az illető arcára. Tekintete úgy csillogott, mint egy drágakő. Megfogta kezeimet, mire felszisszentem. 
- Mi a baj? - kérdezte komolyan, csokoládébarna íriszeit a fájós kezemre irányította. Elakartam húzódni, de Zayn nem engedte. - Válaszolj, Anastasia!
- Engedj el, Zayn! Nem tartozom magyarázattal... Főleg nem neked - alsó ajkamba haraptam, így akartam visszatartani feltörő sírásomat.
Amint sikerült kiszabadulnom az énekes szorításából, sietős léptekkel a parkolóba mentem. Megkerestem Ella autóját, aztán beültem az anyósülésre.
- A kivizsgálás után mehetsz is haza. Mára kaptál igazolást Mrs Heather-től - ült be mellém pár perc múlva Dani. Nem szóltam semmit, csak bekötöttem magam s fejemet az ablaküvegnek döntöttem.
Csendben ültünk egész úton, csak a rádió szólt halkan. Körülbelül fél óra múlva Ella leparkolt a kórháznál. A recepciónál eligazítást kaptunk, majd leadtam az adataimat s helyet foglaltunk a váróban. Dani a telefonját nyomkodta, én pedig lehunyt szemmel döntöttem hátra a fejemet a csempének.
- Anastasia Corwell - nyílt ki a vizsgáló ajtaja. Egy 30 év körüli, barna hajú és kék szemű orvost pillantottunk meg. Dani elismerően hümmögött, én pedig a táskámat a széken hagyva odamentem a doktorhoz. Miután leültünk az asztalhoz, a doktor kedvesen mosolyogva megszólalt. - dr. Fleacher vagyok, de szólítson csak Sam-nek. Szeretném, ha elmondaná, mi történt a kezével...
- Ideges lettem és beleütöttem a csempébe - sóhajtottam fel az asztalon heverő naptárt fixírozva. Sam bólintott egyet, majd a röntgengéphez vezetett. Itt csinált pár képet a kézfejemről, aztán leültetett a kivizsgálóasztalra. 
- Felírok néhány fájdalomcsillapítót, amíg az eredményre várunk - mondta s leült az asztal mögé. Néhány perc múlva vagy 6 darab receptet kaptam, amit még ma ki kell majd váltani. Negyed óra elteltével megkaptuk a röntgen eredményét: kettő ujjamban megrepedt a csont, a kézfejemben pedig egy porc. - Felrakok egy gipszet, amivel ugyanúgy végezhet fizikai munkát. Két hét múlva vissza kellene majd jönni kontrollra és akkor leszedjük a gipszet is.
- Rendben. És köszönöm - bólintottam egy halovány mosolyt csikarva arcomra, aztán elhagytam a vizsgálót. Ella szomorúan felsóhajtott, amikor meglátta a kezem. A táskámat nehézkesen feldobtam a vállamra s felsóhajtottam. - Vissza kell mennünk az egyetemre...
- Neked haza kell menned, Ana - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Daniella. Megráztam a fejem és komoran a lány arcát figyeltem. - Makacs vagy...
Mielőtt válaszolhattam volna, a telefonom eszeveszett csörgésbe kezdett. A kijelzőn egy ismeretlen szám világított, vállat rántva mégis feloldottam a képernyő zárat és beleszóltam a készülékbe:
- Haló? - hangom kíváncsian csengett. Általában az ismeretlen hívók viccesnek érzik azt, ha rögtön lerakják a telefont. Ez most nem történt meg... Sajnos.
- Hol vagy most? Itt toporzékolok a kórház recepciójánál, de a titoktartás miatt nem mondják meg, mi történt veled - hadarta el Zayn. Megforgattam a szemeimet, amit természetesen nem láthatott.
- 2. emelet, 3. vizsgáló - motyogtam Zayn kérdésére a választ, aztán bontottam a hívást és zsebre vágtam a telefont. Dani kérdően felvont szemöldökkel méregetett. - Majd később elmondok mindent...
Először még vissza akartam menni az egyetemre, most pedig inkább haza vágyom. Nem szeretnék találkozni Zayn-nel, főleg nem így, gipsszel a kezemen. De ha jobban belegondolok, egy ideig semmilyen formában nem akarom látni Őt. A vallomása után főleg nem. Ez a tervem viszont nem fog összejönni. Szükségem van a munkámra, ezért el kell viselnem Zayn-t...
Ó, kellett nekem jelentkezni erre az állásra! Kerestem volna mást, mondjuk egy mosodai állást vagy mit tudom én... Alig várom, hogy elteljen ez a két hét. Zayn visszamegy turnézni, az én életem pedig visszatér a régi kerékvágásba... Remélem.