8.fejezet

Szépséges szombatot minden erre járónak, sziasztok!

Mondhatnám, hogy az én Mikulásom ezt a fejezetet hozta Nektek ajándékba :) Kicsit nehézkesen született meg a rész, de valahogy csak sikerült megírni :3 Köszönöm az előző fejezethez érkezett 6 kommentárt - Üdvözöllek az olvasók táborában, kedves Annabell! Igazából nem inspirált semmi és senki, amikor a kávézós jelenet megszületett :3 Örülök, hogy neked mégis az Ana-Christian páros jutott eszedbe :) Én is hatalmas rajongója vagyok a történetnek :3 -, a 32 pipát, a 11.000 megtekintést és az 55 feliratkozót ♥! Fantasztikusak vagytok, mint mindig! :D Nem tudom, láttátok-e, de nyitottam egy új blogot Une Autre Personne - Más személy címen :) December 23-án, a téli szünet kezdetén tervezem megnyitni egy Prológussal :D Várok mindenkit sok szeretettel ;) Ennyi lettem volna mára, további szép estét és hétvégét kívánok! ;) Pusszpáá evribádii,

Macy

Take Care ft. Rihanna

„Az embernek érzelmekre is szüksége van, mert gyengédség és szeretet nélkül az élet csupán afféle lélektelen gépezet.”

/Victor Hugo/

Az előadás végéig csendben tűrtem Daniella kíváncsi tekintetét. Nem tartozom neki magyarázattal... Vagyis azt hiszem. A fenébe is! Minden annyira zavaros...

- Niall élőben is olyan édes és jóképű, mint a képeken - sóhajtott fel Rosalie. Bátortalan kijelentése megmosolyogtatott.

- Zayn se semmi - köhintett Ella elpirulva. Kuncogva megráztam a fejem s miután kicsengettek, összepakoltam a cuccaimat és a táskámat a vállamra csapva robogtam oda az énekesekhez. 

- Miért léptél le olyan gyorsan? - kért számon Niall, miközben a mellém kocogó Rosalie-ra pillantott. A szőke hajú srác alaposan végigmérte legjobb barátnőmet, aki zavartan elmosolyodott és lehajtotta a fejét.

- Klausztrofóbiás vagyok, nem szeretek és nem is bírok zsúfolt helyen lenni. Ráadásul olyanokkal nem tudok egy légtérben lenni, akik sikoltoznak és fellökik a másik embert - mormoltam Niall kérdésére tömör és kézzelfogható válaszomat... Feleslegesen. Az Ír Manó beszélgetésbe bonyolódott Rosalie-val, aki kábultan bólogatott s néha-néha hozzáfűzött valamit a beszélgetés témájához. 

Zayn leplezve mosolyát, a közeli ablak párkánya alatt végighúzódó padszerűség felé bökött, miszerint hagyjuk magukra a Niall - Rosalie párost. A fekete hajú srác lazán levágta magát a padra s levette a fejéről a kapucniját. Táskámat magam mellé dobva ültem le, majd várakozóan Zayn-re sandítottam.

- Miért jöttetek ide? - kérdeztem komoly, mégis kíváncsi hangnemben. Zayn felsóhajtott és beletúrt tökéletesen álló, ébenfekete hajába. Az ereimben megmagyarázhatatlanul jó, de furcsa érzés futott át egy pillanat alatt.

- Amikor felszívódtál a kávézóból... - kezdett bele hezitálva mondatába s közben arcomat fürkészte kiismerhetetlen tekintettel. Szavai bizonytalanok voltak, akárcsak Ő. - Beparáztam. Azt hittem, hogy a rajongók csináltak veled valamit...

Beparáztam. Ez a szó keringett az elmémben és ettől az egyetlen egy szótól dobbant hatalmasat a szívem. Ám van egy aprócska bökkenő: Zayn nemsokára elveszi feleségül Perrie-t... Egyáltalán nem így kellene viselkednie. Sokkal inkább távolságtartóbbnak, kevésbé figyelmesnek és segítőkésznek. Éppen ellenkező dolgokat tesz, ami mind szép és jó, de nem helyénvaló.

- Miért vagy ilyen velem? Alig ismerjük egymást, mégis többet tettél értem, mint idáig bárki - szökött ki belőlem gondolataimnak egy része. Zayn zavartan pislogott, s egy pillanatra beharapta alsó ajkát. - Köszönettel tartozom mindenért, de te is és én is jól tudjuk, hogy egyáltalán nem helyes, amit...

- Azt szeretnéd, hogy bunkó és elviselhetetlenül szemét legyek? - vonta fel hitetlenkedve szemöldökét. Hangja rekedtes volt a dühtől. Megráztam a fejem, mire az énekes felsóhajtott. - Figyelj, Ana... Fogalmam sincs, miért... De úgy érzem, vigyáznom kell rád. 

Őszinte szavai lesújtottak, mint egy forró nyári napot a hirtelen jött vihar. Képtelen voltam bármit is mondani jelen pillanatban. Remegve felsóhajtottam s eltűrtem egy kósza tincset a fülem mögé.

- Mi-mióta érzel így? - suttogtam olyan hangerővel, hogy Zayn is meghallhassa. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, jogom volt tudni erről.

- Amióta ismerlek. A szerénységed, a törékenységed és az ártatlanságod teljesen megbabonázott. Hatalmas kísértés vagy számomra - szemeim elkerekedtek. Nem, nem és nem! Teljességgel lehetetlen! Mégis hogy mondhat ilyeneket?! - Sosem találkoztam hozzád hasonló lánnyal, Anastasia...

- Nem szabad! Neked menyasszonyod van, Zayn! Nem érezhetsz így irántam, nem! - mormoltam kissé hisztérikusan, majd megragadtam a táskámat és elindultam a női mosdó felé. Idegességemben beletúrtam a hajamba, aztán ököllel beleütöttem a csempével borított falba. - A kurva életbe!

A fájdalom pillanatok alatt átjárta a kézfejemet és az ujjaimat. Erőtlenül mentem oda a mosdóhoz, hogy egy kis hideg vízzel enyhítsem a lüktető érzést. 

- Mi történt, Ana? - sietett mellém Daniella s a kezemre siklott tekintete. Hanyagul vállat rántottam és elzártam a csapot. - Az istenit, szólalj már meg!

- Semmi sem történt! Csak egy kis harci sérülés... Nem érdekes - legyintettem fájós kézzel. Ella a kezei közé fogta az enyémet s megtapogatta az érzékeny területet. A fájdalomtól felnyögtem.

- Ezt meg kell röntgeneztetni... Beviszlek az ügyeletre - már indult volna kifelé a mosdóból, de az ajtóban megállt. A lábaim lecövekeltek, nem mozdultam meg. Szótlanul meredtem magam elé. - Ana, ne szórakozz... Kérlek!

- Kutya bajom, tényleg - morogtam, majd felsóhajtottam és megfogtam a táskám pántját... A fájós kezemmel. Egy apró nyögést követően a táska a földön landolt.

- Szólok az iskolanővérnek, addig menj és ülj be a kocsiba - nyomta sérülésmentes kezembe a Cadillac kulcsát s elsietett. Lehunyt szemmel beszívtam a levegőt és a fogaim között kifújtam.

Lehorgasztott fejjel szeltem végig a folyosót, amíg neki nem ütköztem valakinek. Tekintetem lassan vezettem fel az illető arcára. Tekintete úgy csillogott, mint egy drágakő. Megfogta kezeimet, mire felszisszentem. 

- Mi a baj? - kérdezte komolyan, csokoládébarna íriszeit a fájós kezemre irányította. Elakartam húzódni, de Zayn nem engedte. - Válaszolj, Anastasia!

- Engedj el, Zayn! Nem tartozom magyarázattal... Főleg nem neked - alsó ajkamba haraptam, így akartam visszatartani feltörő sírásomat.

Amint sikerült kiszabadulnom az énekes szorításából, sietős léptekkel a parkolóba mentem. Megkerestem Ella autóját, aztán beültem az anyósülésre.

- A kivizsgálás után mehetsz is haza. Mára kaptál igazolást Mrs Heather-től - ült be mellém pár perc múlva Dani. Nem szóltam semmit, csak bekötöttem magam s fejemet az ablaküvegnek döntöttem.

Csendben ültünk egész úton, csak a rádió szólt halkan. Körülbelül fél óra múlva Ella leparkolt a kórháznál. A recepciónál eligazítást kaptunk, majd leadtam az adataimat s helyet foglaltunk a váróban. Dani a telefonját nyomkodta, én pedig lehunyt szemmel döntöttem hátra a fejemet a csempének.

- Anastasia Corwell - nyílt ki a vizsgáló ajtaja. Egy 30 év körüli, barna hajú és kék szemű orvost pillantottunk meg. Dani elismerően hümmögött, én pedig a táskámat a széken hagyva odamentem a doktorhoz. Miután leültünk az asztalhoz, a doktor kedvesen mosolyogva megszólalt. - dr. Fleacher vagyok, de szólítson csak Sam-nek. Szeretném, ha elmondaná, mi történt a kezével...

- Ideges lettem és beleütöttem a csempébe - sóhajtottam fel az asztalon heverő naptárt fixírozva. Sam bólintott egyet, majd a röntgengéphez vezetett. Itt csinált pár képet a kézfejemről, aztán leültetett a kivizsgálóasztalra. 

- Felírok néhány fájdalomcsillapítót, amíg az eredményre várunk - mondta s leült az asztal mögé. Néhány perc múlva vagy 6 darab receptet kaptam, amit még ma ki kell majd váltani. Negyed óra elteltével megkaptuk a röntgen eredményét: kettő ujjamban megrepedt a csont, a kézfejemben pedig egy porc. - Felrakok egy gipszet, amivel ugyanúgy végezhet fizikai munkát. Két hét múlva vissza kellene majd jönni kontrollra és akkor leszedjük a gipszet is.

- Rendben. És köszönöm - bólintottam egy halovány mosolyt csikarva arcomra, aztán elhagytam a vizsgálót. Ella szomorúan felsóhajtott, amikor meglátta a kezem. A táskámat nehézkesen feldobtam a vállamra s felsóhajtottam. - Vissza kell mennünk az egyetemre...

- Neked haza kell menned, Ana - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Daniella. Megráztam a fejem és komoran a lány arcát figyeltem. - Makacs vagy...

Mielőtt válaszolhattam volna, a telefonom eszeveszett csörgésbe kezdett. A kijelzőn egy ismeretlen szám világított, vállat rántva mégis feloldottam a képernyő zárat és beleszóltam a készülékbe:

- Haló? - hangom kíváncsian csengett. Általában az ismeretlen hívók viccesnek érzik azt, ha rögtön lerakják a telefont. Ez most nem történt meg... Sajnos.

- Hol vagy most? Itt toporzékolok a kórház recepciójánál, de a titoktartás miatt nem mondják meg, mi történt veled - hadarta el Zayn. Megforgattam a szemeimet, amit természetesen nem láthatott.

- 2. emelet, 3. vizsgáló - motyogtam Zayn kérdésére a választ, aztán bontottam a hívást és zsebre vágtam a telefont. Dani kérdően felvont szemöldökkel méregetett. - Majd később elmondok mindent...

Először még vissza akartam menni az egyetemre, most pedig inkább haza vágyom. Nem szeretnék találkozni Zayn-nel, főleg nem így, gipsszel a kezemen. De ha jobban belegondolok, egy ideig semmilyen formában nem akarom látni Őt. A vallomása után főleg nem. Ez a tervem viszont nem fog összejönni. Szükségem van a munkámra, ezért el kell viselnem Zayn-t...

Ó, kellett nekem jelentkezni erre az állásra! Kerestem volna mást, mondjuk egy mosodai állást vagy mit tudom én... Alig várom, hogy elteljen ez a két hét. Zayn visszamegy turnézni, az én életem pedig visszatér a régi kerékvágásba... Remélem.